Nagypéntek + /átirat/
(Kincses János)
Júdás eladja Mesterét;
Övében csörög a hálapénz.
Ki csókol, nem biztos, hogy szeret;
Egy csók árulód is lehet!
Jézust elfogni csapatot bérelnek;
Sunyi bérencei ők az "elit" - nek.
"Sötétben történjen majd az elfogás!"
Hogyne! - hisz a bűn fényre allergiás!
Ám lehet a sötétség meghittség ideje:
Vacsorának éppen este van a "helye". ..
Szeretet-lakomát beárnyékolja:
Jézus tudja, itt van elárulója.
De azt is elárulja - talán mohósága/?/
Mesterével együtt nyúl bele a tálba...
Megindultan nyújtja Jézus: Testét - Vérét.
Fölfoghatatlan nagy szeretet jelét.
Nemcsak jel: önnön Magát adja benne.
Hogy itt legyen velünk; bár elmegy örökre...
Tudja: "kemény beszéd ez! " híveinek.
Ha Őt kiiktatják, hamar elszelelnek.
Bár Péter fogadja: meg nem tagadja!
-Dehogynem!; kakasnak harmadik szavára...
Nem is kell erőszak, a három kiválasztott
Együttérzésből hamar vizsgázott.
Mesterük gyötrődve, értük készül halni,
S nem bírnak órácskát Rá, virrasztva várni.
Jézus nem korhol, megértő, mint mindig.
Tudja: testük gyönge; bár lelkük igyekszik.
De már itt a csürhe! - Ki kell józanodni! -
Karddal dorongokkal Mesterük elfogni.
Velük van Júdás is; csókkal árulója.
Jézus mégis, most is: barátomnak hívja.
Lennyisszantott fél fül; rövid a közjáték...
De Jézus megszánja... Erre semmi szükség/!
.........
Az ítélet készen; de jár a színjáték/!/
Busás a fizetség hamis tanúzásért.
Ismerős a helyzet; - gondolj Zsuzsannára! :
Hogy meg nem kaphatták, ítélték halálra.
A Tisztát beszennyezni, ármányt szőtt az érdek:
Hamis tanúzásra aljasultak vének.
Akkor a Szépségért vállalták a vétket,
Most a Jóság ellen szól hazug ítélet.
Kapott még szerepet Róma helytartója
És nem is keveset: lett Jézus hóhéra.
Bár hitte hatalmát élet-halál felett
Nem tudta megóvni magát az Életet!
Kínozták, gyalázták, semmibe vették.
Nem védekezett; hát gyengének hitték.
Kitépték - taposták a Szeretet-Növényt!
Írmagvát sem hagyva - földjéből szegényt.
... és a Föld puszta lett, Konkoly lepte el.
Virág-Csodák helyett Tövist és gazt nevel!
De kihajtott a Kereszt; Vér-Víz csodát művel!
Az egész Föld-Kertre Szeretetet hint el.
Lesz Új Teremtés! Szebb lesz, mint volt régen!
Mosolyog a Mester: - Hát nem ezt ígértem!...
Nagycsütörtöki gondolatok
... A pálmaágak szanaszét hevernek; törötten, okafogyottan. A minap üdén zöldellő leveleik leszakadva, széthányva az út porában. A leterített köntösök és köpenyek elrongyolódtak, bemocskolódtak a Mestert extázisban ünneplő tömeg sarui, mezítelen talpai alatt. És a hangzavar, az önfeledt hozsannázás is elhalkult, elült, magával sodorta a zajos, tarka sokaság; aztán magára hagyta, mert hirtelen a csöndes álmélkodásnak adta át magát.
Igen, elnémultak, ahogy beléptek a hatalmas kapun, a tágas előcsarnokba. Áhítattal figyelték a hatalmas kövekből rakott faragott oszlopokat, erős falakat! Szent félelem fogta el őket; nemcsak tudták, de érezték, hogy valóban itt lakik az ő Hatalmas Istenük; ott legbelül az épület elzárt részében: a Szentek Szent-jében.
De akkor mégis; ki ez a szerény, egyszerű ruhájú csöndes ember, akit az Ő még csöndesebb szamarán diadalittasan idekísértek? Azt mondják: próféta. De ő egyenesen a Hatalmas Isten Fiának mondja magát!... Nem fért a fejükbe. Aztán hirtelen hangoskodásra lettek figyelmesek. Odafurakodtak, ahol a legnagyobb volt a fölfordulás... Hát mit látnak?! Az ő halkszavú prófétájuk valami ostor-félével ütlegeli az árusokat, pénzváltókat és felháborodva rájuk ripakodik, hogy takarodjanak innen; merthogy ez az Ő háza, az Imádság Háza, nem pedig rablóbarlang, amivé ezek tették.
De ezen sem töprenghettek sokáig, mert betódult egy csomó sánta, beteg és vak népség; koszosan, büdösen, és ez az Isten-Fia, vagy Kicsoda, Aki azért sokkal különb volt náluk, magához engedte őket, sőt! ... hozzájuk ért! Megsimogatta, figyelmesen meghallgatta őket; kedvesen, sőt, mi több, szeretettel beszélt velük!... és hihetetlen!... mi történik ott?!... Az a nyomorék, aki alig tudott idevánszorogni, most hálálkodva elsiet, szinte fut! Az a vaksi, aki a kapu előtt szokott kéregetni, még egy kavicsban is elbotlott; most meg átugrik egy asztalt, úgy igyekszik óbégatva, hogy: - Látok! Emberek! Látok! A többiek is mind meggyógyultak! De mitől, hogyan?! Talán a Szeretet gyógyít?!... Úgy tűnik, semmi mást nem csinált, ... "csak" szeretettel bánt velük!
- Hiába méltatlankodnak ezek az írástudók és főpapi méltóságok! Hogy hallgattassa el az embereket: hogy ne dicsőítsék, ne éljenezzék! Ezek csak okoskodnak; soha senkit nem tudtak meggyógyítani és senkit sem szeretnek, csak a hatalmat és a pénzt! Most irigykednek, acsarognak! Pedig ez a mindent túlharsogó, mindenen áthatoló, szűnni nem akaró éljenezés; mintha már nem is az emberek ajkáról és torkából törne elő, hanem mindenhonnan: a falakról verődik, a fákról, a kövekről a dombokról, hegyekről...
A Mester... mintha nem is hallaná... Hogyan várják Tőle, hogy hallgattassa el a tömeget? Talán föl sem fogja, mi történik körülötte... Zajonghatnak itt ezek, az Ő hódolói, akármilyen eszeveszetten...Ma még éltetik...Ő a Sztár!... De mi lesz holnap... holnapután... és azután... és örökké? Ő tudja, egyedül Ő! - a lentiek közül, persze!... Igen!... Elárulják!...Őt,...a szeretetét... a Szeretetet! Pedig anélkül nem működik a Világ... ez a gyönyörű Világ!... Együtt készítették!... Vele... Nekik... Hogy boldogok legyenek benne!... és mi lesz a hála?... De nem tud; csak szeretettel nézni rájuk! Hiszen "ismeri Ő az embert". "Tudja, mi lakik benne".... És mégis... vagy talán pont ezért?... Meg fogja tenni... értük!...
Megáll egy percre és mégegyszer körülnéz. Az Ő kedves, gyönyörű Házában. Eloszlanak a jövő sötét árnyai. Most Otthon van! Most Öröm van! Most még együtt van Vele! Most még önfeledten szerethetik Egymást!... És ma este még az Ő kebelén fog elaludni!...
Kincses János
