Zenei élet – Gitáros-énekes szentmisék

Mikor az ember megáll egy-egy jeles alkalom, évforduló kapcsán, természetes, hogy számvetést tart. Ennek során jó, ha észreveszi, kinek, mit köszönhet, miért tartozik hálával. A hitetlen ember esetleg hálás a „sors”-nak, a keresztény ki meri mondani Isten nevét is. Vallási közhelynek vélhetné valaki Liseiux-i Szent Teréz idézett híres mondását, de annak népszerűsége is talán igazolja az Úr gondviselésének sokrétűségét, amit annyi ember ismert már fel konkrét valóságként saját életében. Erre szeretnék én is vállalkozni röviden az alábbiakban.
Olyan családban születtem és nevelkedtem, mely a hit és az ének otthonának volt nevezhető. Gondolok itt saját szüleimre, két kántorizáló, egy pap nagybátyámra, imákat, énekeket író apai nagymamámra. Hálás szeretettel idézhetem fel gyermekkorom templomát, a győri Szent Imre templomot, s annak közösségét, akik között és által természetessé vált számomra is, hogy a hit nem véka alá rejtendő, hanem szóban (énekben) és tettekben is kifejezendő valóság, akkor is, ha ezt az aktuálisan hangoztatott közgondolkodás nem éppen támogatja. A dolgok természetes rendje volt, hogy énekeltünk népéneket-gregoriánt, magyart-latint, egyszólamút-többszólamút, hagyományosat-mait, vagyis gitáros énekeket. Mindez már középiskolásként kerek egészet alkotott az életemben, s engedte átélnem a zsoltáros tapasztalatát: „Jó dolog az Urat dicsérni”. (vö. Zsolt 92,1) Úgy érzem, nem véletlen az sem, hogy feleségemet is ebben a közösségben találtam meg, s lettünk társak az Isten-dicséretben is. A Jó Isten kegyelme számomra – túl azon, hogy 1987-ben új templom épülhetett Győrben – Ferenc atya megtisztelő bizalma, mellyel meghívott az újonnan alakuló egyházközség képviselő-testületébe is. Ismerve zenei kötődésemet, engedélyezte, s mintegy feladatul adta a gitáros ifjúsági énekkar szervezését-vezetését. A főként testvérpárokból szerveződött kis csapat fő működési profilja a szombat esti szentmiséken való szolgálat lett – hetente, kéthetente.

Már a szentelés évében augusztus utolsó szombatján egyházmegyei ifjúsági találkozót szervezhettünk (az atyák támogatásával), mely lelki rendezvénynek aztán tíz évig adott otthont templomunk. Hiszem, hogy a Szentlélek kegyelme dolgozott abban is, hogy mindenféle hivatalos toborzás nélkül az énekkar létszáma 1990–91-re ötven-hatvan főt is elért. Mivel azonban főként középiskolások alkották a közösséget, a létszámváltozás – úgy tűnik – elkerülhetetlen volt, ha másért nem, a továbbtanulások, az életállapotok megváltozása miatt. Az ezt követő tíz évvel kapcsolatban sok mindenért adhatunk hálát: a mindvégig folyamatos liturgikus szolgálat mellett zenés színdarabokat tanultunk, templomon kívül is megszólalhattunk. (Kis herceg, Momo, Padlás, Terményáldás, jótékonysági koncert, Mária-oratórium). Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a liturgikus szolgálat sohasem korlátozódott csupán a gitáros zenére: részt vettünk a mindenkori templomi kórus munkájában is, és amikor ilyen nem volt, mi vezettük az éneket az egyházi ünnepeken, a kántorokkal együttműködve (Passió, körmenetek). Huszonöt év elteltével sok minden megváltozott, mégis sok minden megmaradt. A kor, a tagok változtak, de a folyamatosság megmaradt. Hála és köszönet érte Isten kegyelmének. Ennek egyik fontos megnyilvánulása – úgy érzem – plébános atyánk, és a hívek türelme, mellyel elviselték tökéletlenségeinket, próbálkozásainkat. 

A Gondviselés működését látom zenésztársam és barátom, Szűcs István tevékenységében, aki immár tíz éve összefogja a felnőtté, családossá vált régi énekkarosokat, s új barátokkal (fiatalabbakkal-idősebbekkel) kibővülten állandó részt vállalnak a zenei szolgálatban. Örömmel adok hálát, hogy ma is jó az együttműködés templomunk karnagyával, Somfai Elemérrel, akivel kölcsönösen számíthatunk egymásra: ha kell, mi kapcsolódunk bele a templomi kórus munkájába, máskor pedig Ő segít ki bennünket orgonatudásával. Végezetül megköszönöm a Jó Istennek, hogy családom tagjai is sajátjuknak érzik a templomi szolgálatot: Feleségem és két lányunk a „Családi misés énekkar” állandó tagjai, nagyobbik fiunk ministrál és kétkezi munkájával segédkezik a templom körül, kisebbik fiunk pedig – a ministrálás mellett – barátaival s egy tanítványommal az Ifjúsági Zenekar tagja.
Imádságos énekkel, zenével kiállni a templomban, mások elé: tanúságtétel, felelősség, Isten- és közösségszolgálat.

Tanúságtétel: a bennünk lévő hitről az imádságok által, melyekhez a zene által a szívünkből is egy nagyobb darabot tehetünk. Felelősség: hiszen, ami elhagyja a szánkat, visszahat ránk is. Az elhangzó szövegek köteleznek: a mindennapi életünknek is tükröznie kell a bennük megfogalmazott értékeket.

Szolgálat: énekeink által Isten Országát, örömhírét akarjuk hirdetni, másokat hitre, imádságra, ill. az imádságban segíteni. Ebben a tudatban és szándékkal igyekszünk munkánkat végezni, amíg a Jó Isten is úgy akarja.

Marek László