Zenei élet – Templomi kórus

 „Cantare amantis est!”

Napjaink felgyorsult világában rendkívül sok és sokfajta zenei hatás éri az embert. Sokan vagyunk, akik különféle hangszereken játszunk, vagy szívesen járunk hangversenyre, rádiót, hanghordozókat hallgatunk, de talán legtöbbször hívő keresztényként a szentmisén vagyunk részesei valamiféle zenei megnyilvánulásnak. A kinyilatkoztatáson alapuló keresztény ének és zene, számunkra nem hangulati elem, hanem az Istennel való kapcsolattartás eszköze, vagyis imádság. Nem önző cél, hanem a misztikus életre való vágyódás vezeti oly módon, hogy itt a misztérium tartalma már nem tan, - szemben az újkori pogány felfogással - hanem tény, a Krisztus-esemény, Kinek életéből ez által az ember részesedik. Ismerősen csengenek Szent Ágoston szavai: „Cantare amantis est!” – „Az énekel, aki szeret!”; a gondolatot viszont meg is fordíthatjuk: „Amare cantori est!”, - vagyis: „Az szeret, aki énekel!”. Templomunkban működő énekes, zenész közösségünk, akik hétről hétre tanúságot tesznek Szent Ágoston szavainak hiteléről, bizonyítják, hogy ahol szeretet és áldozatkészség van a keresztény zenében, ott Isten kegyelme érezteti hatását.

Ilyen kegyelem számunkra a majd 25 éves múltra visszatekintő orgonahangverseny-sorozat, – Ruppert István orgonaművész szervezésében – melynek igényes közönsége Húsvéttól Karácsonyig minden hónap első vasárnapján kiváló magyar és külföldi orgonaművészek játékát hallgathatja. Zenei életünk másik pillére a liturgikus éneklés, melynek spirituális jelentősége éppen abban áll, hogy egyre inkább egy transzcendens világba emel minket, melyben az érzelmeken túl felfogható a Végtelen, az Öröklét. A megsejtés, megtapasztalás öröme és vágya vezet minket, mikor ünnepeken, vasárnapi szentmiséken scholában vagy vegyes karban, idősebbek és fiatalok, az Evangéliumot ebben a formában is felmutathatjuk. Egyszerre fejezzük ki Istent, ugyanakkor hozzá is vezetünk másokat. Templomi énekünk, zenénk fontos eszköze megszentelődésünknek, hogy valóban „szent néppé” (Lev 19,2; 20,26) váljunk. Kórusunk pedig nem más, mint egyfajta „szentelmény” az istenes élet ápolására, melyen keresztül kinyilvánul Isten dicsősége, hogy a keresztút magasában járva hirdessük: „Szeret az Isten!” (1 Jn 4,8).

Somfai Elemér
a Szentlélek-templom karnagya