Elmélkedések – Hol van Isten?

 DR. CSÓKAY ANDRÁS: HOL VAN ISTEN?

A hétvégi diszkós baleset - öt fiatal halott - inspirált az alábbiak leírására. A „hol van Isten” kérdés valóban minden tragédia alkalmával elhangzik, különösen, ha gyermekek, fiatalok halnak meg, mint ahogy az elmúlt hétvégén történt hajnalban öt fiatallal, egy diszkóból való távozás után. Mielőtt ezt a kérdést feltesszük, nem árt rövid Önvizsgálatot tartani.

Mint baleseti idegsebészettel is foglalkozó orvos, sokszor hallottam ezt a kérdést szülőktől, akik a gyermeküket balesetben vesztették el, vagy mert az autó elé szaladtak, vagy éppen nagykorú gyermekeikkel történt diszkós baleset. (A diszkós baleset tipikus hajnali baleset, amikor fiatalok többen a mulatozástól fáradtan beülnek az egyikük autójába, és fának, oszlopnak vagy másik autónak mennek, vagy éppen megcsúsznak, mivel a sofőr a többiekkel együtt fáradt, esetleg alszik.)

Saját nagykorú gyermekeim is, figyelmetlenségük miatt egyszer majdnem meghaltak. Istennek köszönhető csoda, hogy megmenekültek. Ilyenkor ritkán jut eszébe az embernek, hogy „hol voltunk, amikor fegyelemre kellett volna nevelni gyerekeinket”. Hol voltunk, amikor hagytuk őket televíziót, „Való világ”-ot nézni, amely kilúgozta őket, szórakozási formáikat a diszkók szint¬jére süllyesztette? Dolgoztunk, hogy pénzt keressünk sokszor újabb és újabb házasságaink fenntartásához, vagy egy újabb utazáshoz, még modernebb lakáshoz, egyéb javak-megszerzéséhez, ahelyett, hogy a gyermekeinket neveltük volna, hogy fegyelmezettek legyenek. Vagy ugyan sose voltunk anyagiasak, nem jártunk szórakozni, csak otthon ültünk, a vasárnapi misére is mindig elmentünk, de sose foglalkoztunk azzal, hogy a környezetünkben lévőkön segítsünk, és pont egy ilyen, bánatában részeg sofőr ütötte el a gyermekünket.

Ha kitekintünk a családi tragédiákból egy nagyobb társadalmi közösségi szintre - például a munkahelyünkre -, akkor is joggal vizsgálhatjuk önmagunkat, elég bátrak voltunk-e nemet mondani a saját helyünkön a hatalomnak az erőszakra, vagy éppen nem tápláltunk-e sokáig feleslegesen gyűlöletet kisebb közösségeinkben, amelyek igazából emiatt estek szét, váltak értéktelenné a pozitív kezdeményezések, és lettünk munkanélküliek.

Szerencsétlenségünkben ilyenkor is számon kérjük: Hol van Isten?

A semmelweisi felfedezés a legjobb példája annak, ahogy az irigység, a gyűlölködés tönkretett egy ügyet, és haltak meg továbbra is a kismamák gyermekágyi lázban, még negyven évig, az orvos géniusz halála után.

Sajnos, ő is nehezen kezelte a helyzetet, amikor azokat is megsértette, akik támogatták.

Manapság is hány hasonló felfedezés vész el, amely emberek ezreit menthetné meg, s válik a fiókok martalékává a kommunikációs képtelenség miatt, amelyet harag, irigység táplál.

Ha továbblépünk, most már a nemzet szintjére, mindig rájöhetünk arra, hogy balsorsunknak, „ami régen tép” minket, valójában mi vagyunk az okai, nem Isten.

Isten már nem választ népet, a népeknek kell választani Őt. Ő mindenkit választ, ha beengedjük szívünkbe. Aki a Megváltó által elhozott szeretetet és összefogást nem választja, Istent nem választja.

Ez 2004. december 5-én világosan újra felrémlett, amikor megint nem volt elég a hit ahhoz, hogy eléggé legyőzze a hiszékenységet.

Az, hogy a sok bűn, széthúzás, nemzetvesztés ellenére még egyáltalán vagyunk, az a csoda Isten kegyelme, és a Szűzanya pártfogásának köszönhető.

De térjünk rá az emberiség igazán nagy tragédiáira, a háborúkra és a nemzeti katasztrófákra, járványokra. Az világos, hogy a háborúk szintén az emberek által alkotott nemzetek önzésének, nagyravágyásának termékei.

De mi van a természeti katasztrófákkal, a gyógyíthatatlan betegségekkel hol itt az emberi hiba? „Szédület fog el, ha rágondolok arra a rengeteg energiára, amelyet egy nagyváros egyetlen éjszakáján elpazarolnak és visszahozhatatlanul elvész”, mondja a múlt század közepén a világhírű jezsuita paleontológus, Teilhard de Chardin, aki itt elsősorban nem a világításra, az anyagi eredetű energiákra gondol, hanem az eltékozolt lelki, szellemi energiákra, amelyet a szeretet termel, és egyenletekkel nem leírható.

A mulatók, játéktermek, kaszinók, diszkók sötét zugaiban elhangzó fölösleges hazugságokra, amelyek¬nek sem az igaz szerelemhez, sem a szeretethez nincs közük, csak tönkreteszik az embereket. Meglepődve tapasztalom, hogy a fiatalok éjfélkor járnak szórakozni, hogy aztán vasárnap reggel hazatérve fáradtan essenek be ágyukba, eltékozolva fiatalságukat, lelki, testi energiáikat.

Vagy micsoda energiák mennek veszendőbe azokon az üzleti tárgyalásokon, ahol a jó üzlet kötése nem eszköz a jó cselekedetre, hanem a pénzszerzés öncéllá válik. Mennyi okos gazdasági szakember, tudós, közgazdász pocsékolja gondolkodóenergiáit!

Ugyanígy pazarlás, amikor a tudósok előkelő szállodákban roskadozó asztalok mellett a tudományukat saját érdekükben propagálják, és nem Istentől vett adományként kezelik, nem az embereket szolgálják.

Teilhard világosan felfedte a lelki és anyagi energiák egymásba alakulási képességét, és értésünkre adta, hogy ennek a középpontjában maga az ember állhat, ha követi az Úr Jézust.

Igen, a hit és, a szeretet mint lelki energia, a tudással és tapasztalattal együtt bölcsességet szül, és ez az észre visszahatva nemcsak a hitünkben hoz megújulást, hanem a tudományok területén is világosságot hoz.
Itt érkezünk el a természeti katasztrófákhoz. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy azokkal a szellemi és anyagi energiákkal, amelyeket csak a múlt század folyamán elpazaroltunk, nemhogy a természeti katasztrófák lennének előre jelezhetőek, így kivédhetőek, de a földön ismeretlen lenne az éhezés (évi negyvenmillióan halnak éhen), a rákbetegség, az AIDS, az abortusz (szintén évi negyvenmillió), és még sorolhatnánk több száz példát.

Az emberiség problémái azzal kapcsolatosak lehetnének, hogy érdemes-e más csillagrendszereket meglátogatni, vagy hogy a nyugdíj százharminc vagy százötven éves korban kezdődjön, a legelmaradottabb országokban is, ahol jelenleg az átlagéletkor annyi, mint az ősemberé volt: harminc-negyven év.

Miért nem valósul meg mindez? Kiss Ferenc anatómus orvosprofesszor mondta szintén a múlt század közepén: „Az evangélium nem tan, hanem maga az élet, amíg az emberiség nagy része ezt nem érti és éli meg függetlenül a gyakorolt vallásától, addig nagyon lassú a haladás, pontosan annyi, ahányan Krisztus-követővé válnak, tudatosan vagy őt nem ismerve, a lelkiismeret hangjára figyelve. Kétségtelenül van haladás a betlehemi születés óta és neki köszönhetően.”
A „hol van isten” kérdésre a válasz valóban az, hogy' velünk van, velünk szenved.

Krisztus révén benne van az autó által elütött gyermekben, a megkínzottakban. Krisztus, amikor jött az ázsiai szökőár, odaállt minden gyermek mellé, kezüket fogva biztatva őket: Ne féljetek, együtt vagyok veletek, a víz a testünket megöli, megfulladunk, de fogom a kezeteket és kijövünk belőle, egyenesen Isten Országába érkezünk meg. Ne féljetek, mert veletek vagyok a világ végezetéig!

Tehát, ott volt, és mindig ott van, ahogy az Evangéliumban mondja. Ez a válasz a „hol van Isten” kérdésre. A nagy kérdés mindig az, hogy ott, az utolsó pillanatban, engedjük-e megfogni a kezünket.

Isten lemondott mindenhatóságáról az ember kedvéért, és inkább szenved érte, vele, - ezt mutatta meg a Golgotán.

Ki tudja, hány földrengést, szökőárat hárít el naponta, hány balesetet, háborút hárít el, mennyi gyógyulást hoz, és mi még képesek vagyunk számon kérni, hogy hol van Isten, ahelyett, hogy bíznánk benne!?

Bízzunk benne!
Bízzunk abban, hogy együtt vele minden lehetséges, az emberiség vétkeinek a kijavítása is.
Velünk együtt akarja újrateremteni a világot.
Ezt üzente meg Krisztus urunk által.

2004, olvasói levél