– A hitről

 Sarah bíboros gondolatai - A hitről

Robert Sarah bíboros atya korunk egyik legkiemelkedőbb teológusa, aki az ezredforduló problémáit minden kontinensen ismeri és átérzi, könyveiben a tárgyilagos helyzetleírás mellett megragadja a legfontosabb hitbeli következményeket, és útmutatást ad minden hívő számára. Gondolatai minket is elgondolkoztatnak, lelkiismeretvizsgálatra és cselekvésre hívnak.

A sorozat első részébent azzal foglalkozunk, hogy mit jelent a hit nekünk, keresztényeknek. A bíboros atya így fogalmaz: “a keresztény számára a hit az ember teljes és feltétel nélküli bizalma az iránt az Isten iránt, akivel személyesen találkozott.”

Vagyis elsőként találkozás, majd ebből a megismerésből, megtérésből fakadó bizalom. Majd így folytatja: “A hit tehát egy Istennek kimondott igen, amely azt követeli az embertől, hogy hagyja el isteneit, kultúráját, az egzisztenciális biztonságot és gazdagságot, s lépjen be Isten országába, kultúrájába és örökségébe.”

Mindehhez Ábrahám hitét hozza példának, ahogy ő elhagyta otthonát és az ebből fakadó biztonságot, hogy Isten személyes hívására igent mondjon. “A hit mindig szeretetből adott válasz a szeretet és szövetség kezdeményezésére.” Tehát nem üdvösségféltésből, Istentől vagy a pokoltól való félelemből ered, hanem abból, hogy Istent megismerve felismerjük az Ő határtalan szeretetét és így Iránta érzett szeretetből, bizalommal, megnyugodva tesszük életünket Isten kezébe. “A hit magában foglalja és megköveteli a hűséget, a hűség pedig az Istenhez fűződő hiánytalan elkötelezettségben fejeződik ki és valósul meg.” Ahogy Isten hűséges és megtartja ígéreteit, úgy várja tőlünk az első parancsolat teljesítését is: “Én vagyok az Úr, a te Istened... Senki mást ne tekints Istennek, csak engem.” (l.: Kiv 20,2-3).

Radikális, ugye? Nem szabad elbizonytalanodnunk. Isten életszentségre hív minket, ne érjük be ennél kevesebbel! De vajon hogyan növelhetjük hitünket, hogy elérjük ezt a teljes bizalmat és folyamatos személyes Isten-kapcsolatot?

Erre így ad választ a bíboros atya: “A hit az intenzív imaéletben és a szemlélődő csöndben növekszik. Az Istennel való mindennapi személyes találkozásból él, és az imádás légkörében s a csöndes szemlélődésben erősödik. A hitet a Hiszekegyben valljuk meg, a liturgiában ünnepeljük és a parancsok teljesítésében éljük meg. A bensőséges, adorációs imaélet élteti, és a liturgia, a katolikus tanítás s az Egyház hagyományának teljesítése táplálja. Fő forrásai a Szentírás, az egyházatyák és a Tanítóhivatal.”

Hogyan tudnánk rohanó életünkben szemlélődni és imádkozni? Erről Robert Sarah korábbi könyve szól, amely a csendre hív. Csendre, amelyben meghalljuk Isten szavát a felszínes online kommunikáció és a reklámok vibrálása, harsogása és zaja helyett. Vajon a nagyböjtöt nem kellene média-böjttel, képernyő-böjttel megélnünk? Milyen lenne, ha félretennénk pl. a Facebookot 40 napra? Szokatlan? De mennyivel nyugodtabb, és mennyivel több időnk maradna szemlélődni, imádkozni!

Felmerülhet egy másfajta kísértés is, a keresztény aktivizmus, az ima lecserélése társadalmilag hasznos tevékenységekre. Vajon nem érezzük, vagy nem tartjuk keresztény kötelességünknek, hogy védjük a Földet a klímaváltozástól, harcoljunk a szegénység megszüntetéséért, segítsünk a rászorulóknak, a hajléktalanoknak, a magányosoknak, a betegeknek? Csakhogy aki nem imádkozik, végül kétes kompromisszumokat kötve árulóvá válik, aki Jézus helyett Júdást követi - figyelmeztet a bíboros atya. Ahogy Teréz anya is arra hívta a Szeretet Misszionáriusait, hogy ha még több haldokló és rászoruló várja őket, akkor előbb még többet imádkozzanak, még több időt töltve csendes imádásban az Eukarisztia előtt. Nem csak napi két órát, hanem négyet! Hol vagyunk mi ettől? (Viszont hány órát töltünk a tv előtt egy nap???)

“Aki imádkozik, üdvözül, aki nem imádkozik, elkárhozik.” - mondta Szent Alfonz. Az imádság hiányában a szolgálat, bármely nemes is lehetne haszontalanná válik, sőt ártalmas lesz, mert nem Isten művébe illeszkedik bele. Istenimádattal azonban a szolgálat “Jézusnak a szenvedés enyhítésére kinyújtott karja” lesz.

Azaz szó sincs arról, hogy ne lenne szükség a szolgálatra, sőt! A bíboros atya így fogalmaz: “Az Oltáriszentség imádásában töltött óráknak kell minket a szegények, az Istent nem ismerők és a szenvedők felé vezetniük. Ha nem, akkor azok az órák terméketlenek.” Tehát a feladat adott, előbb Isten, az Ő ismerete és a Vele való kapcsolat, majd ennek hatására az Ő bizalmába vetett élet, és hívására a szolgálat a szegények, a hitetlenek és a szenvedők felé.

Vajon mennyire kell ennek megfelelnünk? Mennyit vár tőlünk Isten? A kérdés már önmagában rossz, hiszen nem akarunk mindent átadni, mert kellene hely a kényelmünknek és a megszokásainknak is. Kellene hely a megszokott életünknek, hogy ne kelljen valami radikálisan újba beleugranunk.

Erre meglepő választ ad bíboros atya könyvében: "Életünknek “áldozati jellegűvé” kell válnia. El kell menni addig a szeretetig, amely az áldozatban fejeződik ki."

Ez cseppet sem könnyű, különösen nem a nyugati, liberális ideológiától uralt társadalomban, amely cseppfolyós materializmusával beszivárog gondolkodásmódunkba és hitünkbe, amennyiben nem mondunk ellent neki. “Követni Krisztust annyi, mint lemondani a világról, annak elvárásairól és helyesléséről.” Vagyis az ellentmondás jeleivé válunk, ami nem népszerű pozíció, - így ne számítsunk sikerre és tapsra - hiszen Jézus követése végül a kereszthez vezet. Erre a nagyböjtre ennyit érdemes magunkkal vinni, ne érjük be középszerűséggel, mély imaéletre van szükségünk, hogy Istenre bízzuk egész életünket és kövessük Őt.

Forrás: Pirkadat folyóirat - Dr. Badacsonyiné Solt Éva Vilma elemző, Petrecz Sándor Alapítvány